Életrajzot írni nagy kihívás lehet. A szerző négy-öt évet tölt el pusztán anyaggyűjtéssel, interjúk tömegét készíti el, kézre (illetve mikrofonvégre) keríti a célszemély családtagjait, közelebbi és távolabbi barátait, még ellenségeit is. Formára szabja a begyűjtött információkat, a szükségteleneket kiselejtezi, (már ha selejtez egyáltalán) a megmaradtakból pedig megpróbál egy olvasmányos, viszonylag érdekes, élvezhető könyvet szerkeszteni – gyakran sikertelenül. A hosszú évek munkája sokszor teljesen szellemtelen, lapos leírást eredményez. Elmondható ez Charles R. Cross Kurt Cobain-biográfiájának esetében is. Cross a Nirvana frontemberének életrajzát írta meg, születésétől huszonhét éves korában elkövetett öngyilkosságáig.

994. április. 5.-ének reggelén Kurt Cobain egy vadászpuskával, pár törölközővel és egy doboz sörrel kezében átballagott a villája melletti üvegházba. A linóleumon ülve iszogatott, elszívott pár szál cigarettát, majd búcsúlevelét az egyik virágágyásra tette. Ezután beadta magának élete utolsó, halálos mennyiségű heroin adagját, s mielőtt a szer még kifejthette volna teljes hatását, a vadászpuska csövét szájába véve angolosan távozott az élők sorából. Halálával mítoszt teremtett, úgy ahogy életével is. A kilencvenes évek könnyűzenéjének meghatározó alakja volt ő, a szomorú szemű érfelvagdosó rocker lányok kedvence. Nem csak egy zenész, hanem az igazság, a fájdalom, az erővel és szenvedéssel töltött valódi élet szimbóluma fiatalok százezrei, milliói számára. Hogy mitől volt Kurt személyisége ennyire szuggesztív, dalszövegei ilyen erős hatásúak? Charles R. Cross nagy kíváncsisággal keresi a titok nyitját. Életrajzában megpróbálja komponenseire bontani Kurt Cobain személyiségét, mintha így magyarázatot találhatna az énekes-dalszerző sikerére is. Bár sok szociológiai, pszichológiai sztereotípiát alkalmaz Kurt Cobain életével, múltjával kapcsolatban, néha éles megfigyelő készségről is tanulságot tesz. Megérzi a sztárallűrök mögött rejlő félénkséget és elesettséget, látja a hírnév, drogok, torz kapcsolatok hálójába gabalyodott kétségbeesett kölyköt – a valódi Kurt Cobaint. Ismeri és ismerteti az énekes személyiségének főbb vonásait (pl. szuicid hajlamát vagy gyerekes és erőszakos szeretetéhségét). Ám maga a bemutatás módja sajnos nem hiteles – szubjektív, nem egyszer giccsbe hajló.

Az író sajnálkozik, részvétet kelt, érzelmekkel manipulál. Hatalmas információbázist felhasználva jeleníti meg a sztár életpályáját, karrierjének állomásait – olyan részletességgel, ami már-már olvashatatlanná teszi a szöveget. A Mennyeknél súlyosabb apró jelenetek, események sokaságából épül fel, nincs igazi történetvezetése. Akárcsak egy bulvárlap, érdekességekből, hírecskékből áll össze. Idegesítő. Mint amikor egykori hírességekről készített dokumentumfilmekben a hozzátartozók, munkatársak, ismerősök nosztalgiáznak: “Emlékszem, egyszer azt mondta...” – kezdik ábrándos tekintettel a levegőbe nézve, mögöttük a megszokott égszínkék paraván. Sajnos Cross is felhasznál ilyen kliséket könyvében. Az is jellemző, ahogyan a pénzügyekhez viszonyul; néha már inkább tűnik könyvelőnek, mintsem életrajzírónak. Akár egy menedzser, pontosan számon tartja, hogy a Nirvana fellépésenként mennyit kapott, kiadói mennyit raktak zsebre az eladott lemezek után, vagy hogy a banda tagjai mekkora kártérítést fizettek egy-egy durvább szállodai buli miatt (széttört bútorok, leokádott falak, stb.). Tudja, hogy Kurt Cobain mennyit költött családi házra, autóra, gyerekre, heroinra – és azt is, hogy ennek az embernek igazából nem sokat jelentett a pénz. Cross túlzottan is anyagias szellemű. Kurt megjelenését egy helyen például így írja le: “A Saturday Night Live show-n ugyanazt a ruhát viselte, mint az előtte lévő két napon: Converse tornacipőt, térdein lyukas farmert, egy ismeretlen bandát reklámozó pólót és egy Mister Rogers-stílusú kötött kardigánt. Egy hete nem mosott hajat, az epres Kool-Aid festéktől szőke haja viszont úgy nézett ki, mintha alvadt vértől állna csomókban.” A szerző az igénytelenséget is – ami egyébként a rock sztár imázsához tartozott – három márkanévvel próbálja illusztrálni. Még zavaróbb viszont az a mód, ahogyan Kurt lelki életének megnyilatkozásaihoz viszonyul.

Kurt Cobain nem bírt együtt élni saját hírnevével. Összeomlását a drogok mellett leginkább saját kultusza okozta, ami felemelte és mindenkitől elidegenítette,. Egy részlet naplójából: “Mindenható, szeress engem, engem, engem.... Nem fojtanálak meg, ó, szart, szart, kérlek, nincs ott senki? Valaki, bárki, Isten, segíts nekem, segíts, kérlek. Azt akarom, hogy elfogadjanak. Bármilyen ruhát felveszek, amit csak akarsz! Belefáradtam a sírásba és az álmodozásba, annyira, de annyira egyedül vagyok. Tényleg nincs ott senki? Kérlek, segíts. SEGÍTS!” Nyomasztó sorok, utolsó segélykiáltás a sötétben; kár hogy egy ennyire személyes, megrázó vallomás sztárpletykák, jelentéktelen háttér-információk tömegében kap helyet. Cross mindent ömlesztve tár elénk – értékest-értéktelent vegyesen, mindegy, a lényeg, hogy növekedjen az oldalszám. A mennyeknél súlyosabb ettől a fajta érzéketlenségtől gyenge munka. Emiatt nem több mint bulvár.